Két varázsszó az utánpótlássportban
Már megint mit csináltál?" - kiabált egy dühös apa.
"Mondtam, hogy lőj!" - kiabálta az edző a sokkos állapotban lévő fiatal fiúnak, aki ahelyett, hogy teljesítette volna az edző kívánságát, csak passzolt a csapattársának.
"Nem tudja, mit csinál" - mondta egy harmadik szülő, miközben a fejét rázta, miközben a támadás elakadt, és a labdát i smegszerezte az ellenfél.
Három különböző felnőtt, három ismerős mondat, amit szinte minden hétvégén hallunk a hoki-, foci- vagy kosárlabda-mérkőzésünk oldalvonaláról. Túl sok edző és szülő a pálya szélén mikromenedzseli a teljesítményt, és mindegyikben van egy nagyon kritikus dolog, ami közös:
MINDEGYIKÜK TELJESEN MÁS SZEMSZÖGBŐL LÁTTA A JÁTÉKOT, MINT A SPORTOLÓ!
Ez így van. Nem az ütő szemével látták a pályát, vagy a passzt a focista szemével. Teljesen más szögből, jelentős távolságból, távolabbról látták, és nem volt ellenfél, aki nyomást gyakorolt rájuk, vagy üldözte őket abban a pillanatban. Mindannyian MEGMONDTÁK a sportolónak a helyes döntést, annak ellenére, hogy a sportoló, a tanuló sokkal jobb helyzetben volt ahhoz, hogy meghozza a döntést. Megrémítették a sportolót, konfrontatívak voltak, és talán még zavarba is hozták őt, megakadályozzák a sportolói döntéshozatalt. És a legtöbb esetben esetben mind tévednek.